2.fejezet: Visszatérő képek

 

 

Két hónappal később

 

 

A lakásban teljes csönd honolt, csak a hűtő ajtaja kattant, s csörömpölt egy kicsit, mikor kinyitották.

Steve a nappaliban ült, kezében laptop és kávé, felkata a fejét a konyhából jövö hangra.

- Bucky, ugye nem a dobozból iszod a tejet? - Szólt ki a nappaliból.

- Öh, nem?- A válasz furcs volt, mintha egy kartonba bszélnénk.

Bucky megint dobozból itta a tejet, mint úgy általában, ha lusta volt elővenni egy poharat.

- Bucky…

- Igenis értettem!

Steve már két hónapja élt együtt Buckyval, és a kezdeti nehézségek ellenére megtanultak egymással élni. Steve megtanulta hogy barátja nem a régi, a Hydra azt elvette tőle, Bucky pedig megtanult bízni Steveben, noha prograpozott érzései feltörésekor ezt rossz dolognak érezte.

Annak ellenére, hogy a S.H.I.E.L.D. ellenezte a Tél Katona maradását, Kapitányuk miatt kivételt tettek, így Natasha feladata volt a lakás látogatás, minden hétfőn.
Buckyval egészen jól megvoltak, elfeledve azt a kort, mikor szívesen megfolytották volna egymást, vagy hasonlók. 

- Bucky – szólt újra Steve, és megnyitott egy üzenetet a számítógépen, majd olvasni kezdte azt.

- Hm?

Bucky a nappaliba csoszogott és lehuppant a kanapéra. Természetesen az elmaradhatatlan tejes dobozzal együtt, pohár nélkül.

- Mi az? 

- Buck- kezdte Steve, s szája mosolyra görbült. - Meg tudunk gyógyítani!

- Gyógyítani?

- Emlékezni fogsz, mindenre!

Bucky szeme elkerekedett, kétely tkröződött vissza benne és zavar. Akarja ő ezt?

Nem.

Egyáltalán nem akarta, végig kellene néznie annak a csmó embernek a halálát, akiket megölt. Emlékezni fog a szétszakított családokra, a romb döntött birodalmakra, minden rosszra, amit ő tett. És még valakire. De kire...

Steve látta barátja arcára kiülő érzéseket.

- Muszáj lessz...- Sóhajtotta.

- De miért?

- A S.H.I.E.L.D. óvatos, de kihasználja amie van. Az emlékeid hasznosak lehetnek, de ha nem szedik elő őket, nem érnek sokat. Hihetik azt, hogy rejtegetsz valamit. Veszélyesnek is mondhatnak...

- Nem...

- El is jöhetnek érted!

Bucky végig gondolta magában a dolgokat, mindent számításba véve, majd Stevere nézett.

- Miattad...

- Rendben, barátom, menjünk.

Taxit hívtak, ami bő húsz percig vitte őket, s egy széles utca végén megállva, már kérte is a pénzt.

Steve és Bucky hatalmas torony előtt álltak, ami keményen szikrázott a napsütésben, sok ablaka miatt. Tetején felirat: AVANGERS, mellette meg kis leszálló pálya helikoptereknek, vagy kisebb gépeknek.

Steve belépett az autómatikusan nyíló ajtón, s elindult egy hosszú folyósósn.

Bucky követte, halotta ahogyan bezárul mögötte az egyetlen menekülési útvonal, amit látott, ezért ösztönei súgására megtorpant. Körbe pillantott. Szíve dörömbölni kezdett, pulzusa megemelkedett, arcán így kemény maszkot képzett, hogy félelmét ne mutassa.

Visszafordult az ajtó felé, acél kezével megfogva feszegetni kezdte azt. Nem nyílt ki, még csak meg sem mozdult.

Buckyhoz hátulról hozzáértek, ő pedig reflexből csapott hátra. 

Steve volt az. Kitért a lendűlő ököl elől, hárítva azt, majd megpróbálta barátját vissza fordítani a folyósó irányába, de az nem engedett.

Ellenkezett, védekezett. Arcán veríték cseppek folytak le, haja a szemébe lógott.

Valami felül kerekedett benne, valami veszélyes.

Bucky mintha kívülről figyelte volna az egészet, irányította a program, ami az agyába volt ékelődve, úgy, hogy soha ne szabaduljon tőle. 

Emberek rohantak a folyosó végéből, egyenesen a bejárathoz, állig fegyverkezve. A Kapitányt elrángatták, s körbevették a Tél Katonáját, mert ő abban a pillanatban csak az volt, nem a pár perccel ezelőtti énje, aki Buckynak nevezi magát.

A katonák vártak, parancsra, kábító tölteteket helyezve a pistolyaikba.

Lőttek...

Bucky fehér, steril szobában ébredt, kezeit lekötözve találta. Halotta a gépek zümmögését, pittyegését, de mégis, amire először elfigyelt, az az a személy volt, aki teljesen belehajolt az arcába.

- Rendben Hamupipőke felébredt.- Dünnyögte, közben egy lámpával a szemembe világított, nem érdekelve, milyen érzés ez a másiknak, s elmosolyodott.

- Hogy aludtál?- Kérdezte, de aztán inkább megrázta a fejét. -Vár inkább ne válaszolj! Tony Stark vagyok.- Mutatkozott be, kezével cinikusan megemelve egy képzelt kalapot.

- Steve volt olyan kedves, hogy ideráncigált téged – folytatta Stark. - És most el tudunk rajtad végezni egy kísérletet. Amiben eddig szundikáltál az egy gép, ami elméd feltérképezésével, emlékeket hoz vissza. Én és jó barátom, Banner professzor fejlesztettük ki, aki most ott áll kint annak az ablaknak a másik oldalán. Tudod, Banner az a fickó aki zöld szörnyként rohangál New Yorkban, s szét zúz mindent.

Összecsapta a tenyerét.

- Igazából ennyi, szóval kezdhetjük!

Kiviharzott a szobából, közben kezébe kapva egy kis táblagépet, amin gyorsan le csekkolta az adatokat.

Buckyt legyőzte a stressz, mellkasa szabálytalanul hullámzani kezdett, kezei ökölbe szorultak. Szemie hiába keresték a menekülés lehetőségét, nem találták.

A fájdalom keményen rohant végig rajta, üvöltésre késztetve. Képek jelentek meg előtte, őrült sebességel váltakozva, s ennyiből megtudva, Stark sikerrel járt...

 

 

 

 

JAVÍTOTT VÁLTOZAT!