1.fejezet: Váratlan látogató

 

 

 

Csikordul a kilincs, kattan a zár. Steve megfordul és a pajzsért nyúlt, az ajtó felé pillantva. Mióta Furyt a házában lőtték meg, nem olyan biztos látogatóiban, mint azelőtt.

Lassan behátrált a könyvespolc mögé és kinézett két könyv között. Az ajtónyilásban nem az állt, akire számított volna.

A küszöbön Bucky toporgott, nagykabátban és basebball sapkában. Benézett, majd kopogtatott még egyszer az ajtó kereten. Semmi. Már épp megfordulna, s elmenne mikor Steve utána kiált.

-Buck! Várj!

Bucky megfordult, tekintetét visszafordítva a lakás irányába, már látja, hogy Steve az ajtóban áll.

- Voltam a múzeumban- mondta, nehezen jöttek a szavak. - Képeket láttam, és megtudtam mi történt. Akkor, rég. De, már nincs hova mennem, ezért gondoltam, hogy hozzád jövök. Azt mondják barátok vagyunk. Voltunk.

Bucky látta,hogy Steve habozik, de a férfi végül finoman letette a pajzsot és odament hozzá. Ő a szemébe nézett, abba a kék tekintetbe, amiben csak egy helyütt volt zöld. Arra számított, hogy elküldik, nem maradhat, de végül Steve odalépett hozzá, s barátias, örömteli ölelésben részesítette. Bucky visszaölelt, egy mély érzés nyomán, ami génjeibe kódolva jelentkezett, és lelkébe sok idő után nyugalom költözött. Biztonságban érezte magát, maga Amerika Kapitány vigyázott rá.

Seve egy kis idő után kibújt a szoros ölelésből, és kérdezett:

- Buck... Vissza jöttél?

Bucky tekintete félresiklott.

- Amint látod...

- Nem keresnek? Azt hittem vissza mentél a Hydrához.

- Nem, azt hiszik halott vagyok.

Steve összeráncolta a homlokát.

- Csak rá ne jöjjenek hogy mégsem.- Morogta, majd szélesre tárta az ajtót, hogy barátja bebujhasson, felettesei lehetséges tiltásának ellenére.

Bucky körbe pillantott, de a következő pillanatban megint barátja kérdésére figyelt.

- Honnan tudtad hogy hol lakom?

A férfi átböngészte kusza emlékeit, aztán válaszolt.

- Itt voltam megölni azt az embert... a célpontot... Furyt. Megjegyeztem a címet.
Stevet meglepte, hogy pont erre emlékszik, de talán igaz, hisz ő is volt a célpontja, kaphatott aktát, amiben mindent megtalált, ami csak kellhet a felkutatásához...

Mire újra felnéz, látja, hogy Bucky csak néz rá, kicsit feszeng furcsa helyzetében, ott a lakás közepén állva.

- Öhm, ülj le nyugodtan. - Kínálja, mire barátja helyet foglal a kanapén, s levett sapkájának rojtjait kezdi piszkálgatni.

Olyan hihetetlen, ahogy ott ül, mintha csak negyvenötben lennének, mert bal keze nem látszik, s ettől teljesen normálisnak néz ki. Nem az a gyilkos, akire abből az ötven évből emlékeznek az emberek, aki elvette tőlük a szeretteiket, nem, ő most csak egy segítségért kiáltó... Most nem ő vette el valakinek a mindenét, hanem tőle vették el azt ami a legfontosabb.

Ami pedig a legfontosabb, a mindenünk, azok az emlékeink.

 

Éjszakára Steve pizsamát, és egy kis szobát adott társának, aki ezt szavak nélkül, egyszerűen a tekintetével köszönte meg. Nem tudott mit mondani. De ez is elég volt, hiszen egy barát támogató jelenléte többet ér a szavaknál.

Az éjszaka kínzó mínuszai beszöknek a nyirkos, kietlen cellába, melybe alig jut be a hold fénye. Épp vallatás folyik, kegyetlen eszközökkel megtoldva, minden mondat vagy tény kicsikarása érdekében.

A lány didereg, egyszerre van melege és fázik, lázas, vörös haja az izzadságtól az arcára tapad, szeme vörös, sok ideje nem aludt már. De ez nem érdekel senkit, csak a válaszok, azok kellenek. Helyettük azonban egy nevet kapnak, segítségért való kiáltást.
- Bucky... Bucky

Mindenki tudja kié a név, kihez tartozik, egy halottal azonosítják, tudják, hisz ők ölték meg.

De tévednek...





JAVÍTOTT VÁLTOZAT!