12.fejezet: Míg itt vagy, hogy féltselek

 

A nap első sugarai viszonylag könnyen átverekedték magukat a meglehetősen rosszul szőtt függönyön, és Angela arcára vetültek.

- Hm...- Nyőgött fel a lány, aztán nyújtózkodott, felült, a szobában teljes csönd honolt, de az aggasztó dolog mégis csak valaki hiánya volt.

Angela körülnézett még egyszer. Nincs Bucky, és a kis lakásuk csak egy helységből állt, szóval nem igazán tűnhetett el.

A lány oldalra fordította a fejét, szeme megakadt a telefonon, amit még együtt vettek Lewittownban.

Azonnal tárcsázta a számot, mire a készülék kicsöngött.

- Igen?- Vette fel Bucky a telefont.

- Hol vagy???- Kérdezte azonnal Angela, de a vonal túlsó végéről csak egy elfojtott nevetésfélét, aztán köhögést hallott.

- Ez nem vicces!- Kiabálta a telefonba.

- Lent vagyunk, a kocsi mellett.

- Vagyunk?

- Majd meglátod, gyere!

Angelának nem kellett kétszer mondani, azonnal kipattant az ágyból, magára húzta ruháit, s leszáguldott az emeletről.
Bucky ott várta lent, vállal a kocsinak dőlve, rém unalmas fejjel. Társnője kérdő pillantására az autó hátuljához sétált és kinyitotta a csomagtartót.
Angela bekukkantott, és örömében majdnem elsikkantotta magát.
Odabent az a kutyus feküdt, akivel még útközben találkoztak.
Fejét egy türölközőn nyugtatta, füleit helyesen két irányba dömtötte, boldogan lihegett, mintha mosolyogna.
- Mi történt?- Fordult Angela Bucky felé.
- Nézd meg a bal lábát- biccentett a férfi.
Angela nézte volna, de nem volt mit...
A németjuhász bal lába helyén csak egy csonk maradt, amputálták. Akkor törhetett annyira el, mikor nekiütközött az autónak.
- Tud majd így járni?- Aggodalmaskodott a lány.
- Persze, megy mint a nyúl- nevetett Bucky, de mintha hirtelen meggondolta volna magát, köhhintett, és félrenézett.
- Ne hagyd abba- kérte Angela. - Szeretem amikor nevetsz...
Megvárták amíg a kutya, de később már inkáb Sebastiannak hívott állat, kikászálódik a csomagtartóból, majd közösen elindultak felfelé.
Sebastian nagyon jól járt a lába nélkül, csak a lépcsőkön volt lassabb. Még szerencse, hogy nem buktak le, mert a hotelba nem lehetett állatot hozni.
A lakásban Angela boldogan a földre ült és simogatni kezdte az új csapattagot, ugyanis a lépcsőn határozottan kijelentette, hogy már pedig az lessz.
Bucky az ágy széléről nézte őket. Titokban egy kicsit fájt neki az a pénz, amit a műtétre költött, de a lány boldog arcáért, úgy érezte, megérte. Remélte, hogy majd örül neki, hisz mosolya láttán olyan furcsa melegség öntötte el a bensőjét. Most is így volt...

Az este hamar beköszöntött, száguldott a boldogság erejével.
Estére Sebastian elfáradt, így kiszemelte magának a sarokban álló fotelt, arra vonult vissza aludni.
Angela csatlakozott Bucky mellé az ágyra.
Annyi ideje ülsz ott... Baj van?- Kérdezte.
- Nem, nincs- válaszolt a férfi. - Csak gondolkodtam.
-Min?
Bucky maga is meglepődött, hogy hajlandó volt válaszolni a kérdésre.
- Hogy merre tovább.
Angela fel ült.
- Nem akarod tovább csinálni?
- Nem.
- Mert?
- Nem tudom...
- De tudod.
Bucky sóhajtott, felhúzta maga mellé a lábát, s térdére az állát tette. Angela értette mi a baj.
- Figyelj- maga felé fordította a mellette ülő férfi fejét. - Nem megoldás az, ha félsz a multtól!
-Nem félek...
-De...
- Angela, Észrevettek!
A lány meghökkenten a sarkára ült.
- Mikor?- Kérdezte.
- Reggel, mikor elhoztam Sebastiant.
- Biztos?
- Biztos.
Bucky Angelára nézett, szemeiben sajnálat csillogott.
- El kellene mennünk, messze. Európába.- Javasolta. - Tudom, hogy kutatni akartál a származásod iránt, de részben neked van igazad, részben pedig a biztonságunk érdekében kell mennünk.
Angela révetegen meredt maga elé.
- Magadat félted?- Kérdezte végül.
Bucky meghökkent a kérdés hallatán.
Közelebb csúszott a lányhoz és ügyetlenül átkarolta.
- Nem- suttogta a fülébe. - Sohasem félteném magam, amíg itt vagy, hogy féltselek...